21.rész - Rég várt beszélgetés

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt. Tudom, hogy azt ígértem, hogy több lesz, de ezt most be is fogom tartani, ugyanis be szeretném a blogot még új év előtt és be is fogom. Már nem akarom húzni a történetet. Igazság szerint már ötletem sincs és nem akarom, hogy erőltetettek legyenek a részek. Ezért lesz pontosan még maximum négy rész, de az is lehet, hogy kevesebb. Attól függ, kitalálok még valamit vagy nem. Remélem tetszeni fog és megértitek a döntésem. Tegnap nyitottam meg az új blogom, ha van kedvetek nézzetek be : Runaway with me. Köszönöm a bíztatásokat és az olvasókat!

Jó olvasást!

-------------------------------------------------------------------------------

  Percek óta megállás nélkül csörög a telefonom. Ash hív, már nem is tudom hányadjára. Félek felvenni neki. Bár tudom, hogy nem árthat nekem, viszont nem könnyíti meg a dolgom a rögzítőmön hagyott üzeneteivel: Amanda Willimes, azonnal vedd fel azt a rohadt telefont vagy esküszöm neked, hogy felülök a következő Londonba tartó gépre és azt nem köszönöd meg nekem, kisasszony! Pont úgy beszél, mintha az anyám lenne, pedig csak a legjobb barátnőm. Tudom, hogy csak azért teszi mert aggódik értem és mivel valószínűleg rájött a Harry dologra, de képtelen vagyok vele beszélni. Hallom a hangján, hogy dühös. Azon sem lepődnék meg jobban, ha már ide tartana és kockára tenné az utasok és a saját életét is, csak azért, hogy közölje velem ide tart.
  Nem hanyagolhatom örökké a barátaim, ezt én is tudom, de fogalmam sincs, hogy mit szólnak majd hozzá, mikor megtudják az igazat. Valószínűleg mellettem állnának, hiszen a barátaim és Katy még bíztatott is ebben, bár ő nem hagy fenyegetős üzeneteket számomra. Csak egyet hagyott, amiben annyi állt, hogy hívjam fel, ha úgy érzem beszélni tudok már róla és mire azt hittem, hogy megértő, rögtön tönkre kellett tegye azzal, hogy hozzáteszi minden apró részletre kíváncsi.
  - Am, vedd már fel azt a kicseszett telefont. - mordul rám Dylan. - Már percek óta ez megy, nem unod még?
  - Én is tudom Dy, de ha felveszem akkor olyan lesz, mintha magával a sátánnal beszélnék és én arra még nem vagyok kész
  - Akkor majd felveszem én és megmondom neki, hogy fejezze be, mert az őrületbe kerget. - kap a telefon után, mire én kezére ütök. - Most mi van, neked akarok segíteni?
  - Ha te veszed fel, csak annyit érsz el vele, hogy idejön. - nézek a szemébe. - Nem jöhet ide, mert akkor képtelen lenne elfogadni, hogy nem akarok visszamenni, bár tudom, hogy Harry ezt úgysem hagyná, de még szeretnék abban a tudatban élni kicsit, hogy mégis.
  - Jó legyen. - morogja. - De akkor legalább halkítsd le azt a vackot.
 Tudom, hogy nem szép dolog, hogy nem veszem fel neki, de az sem az, amit ő tesz. Zaklat a hívásaival, nem veszi észre, hogy attól mert milliószor hív én még nem fogom felvenni, neki a telefont. Harry nehezen egyezett bele, hogy a napot otthon tölthessem Dy-vel, míg ők próbálnak. Azt akarta, hogy vele menjek, de nekem már hiányzott az otthon és természetesen ennek az idiótának a társasága.
  - Jól megvagytok? - kérdi néhány csendes perc elteltével. - Mármint Harryvel?
  - Igen, azt hiszem. - sóhajtom. - Tudod nem könnyű vele, mert most, hogy megkapott nem akar elengedni. Ezt megértem egy részben, de kezd zavaró lenni a kisajátítása. Nekem is van életem. - vonom meg a vállam. - Felmondtam, mert nem tetszett neki az állásom, de nem akarom, hogy ő tartson el engem. Nem vagyok olyan lány, aki ebbe beletörődik, pedig ő pontosan ezt szeretné.
  - De te még így is szereted őt, nem? - kérdi mosolyogva.
  - Persze, hogy szeretem. - suttogom. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet, de megtörtént és elfogadom őt úgy ahogy van, de bevallom örülnék, ha kicsit változtatna ezen a viselkedésén, mivel nem tudom meddig leszek képes elviselni.
  - Most nem azért Am, de én is ilyen lennék, ha lenne barátnőm. - nevet fel. - Én is azt szeretném, hogy minden idejét velem töltse és nem engedném más fiúk közelébe sem, ha én nem lehet ott vele.
  - Ti biztosan nagyon jól kijönnétek. - nyögök fel. - Szinte egyforma a gondolkozásotok.
  - De nem gondolod azt, hogy ez normális? - vonja fel a szemöldökét. - Leléptél tőle egy szó nélkül, csak ő tudta az igazi okát. Nem válaszoltál neki és azon voltál, hogy elfelejtsd őt, bár mindketten tudjuk, hogy ezzel csak azt érted el, hogy jobban beleszeress. Normális, ha miután visszakapott téged nem akar sehová sem elengedni, mert talán attól fél, hogy újra lelépsz minden szó nélkül.
  - Megígértem neki, hogy nem teszem. Tudom, hogy igazad van, de én nem vagyok ehhez hozzászokva és nem tudom, ha akarom, hogy ez megváltozzon.
  - Nem muszáj változnia, csak képzeld magad a helyébe és meglátod, hogy mit kell tenned. Hidd el nekem, hogy idővel jobb lesz, csak el kell ő maga is higgye, hogy vele maradsz, hogy nem hagyod el, mint régebben.
  Igaza van, tisztában vagyok vele, de akkor sem egyszerű egyik pillanatról a másikra egy olyan ember mellett lenni, aki magához akar láncolni és el sem engedni soha többé. Nem vagyok ehhez hozzászokva. Én mindig szabadnak éreztem magam, nem kellett senkire sem hallgatnom. Bár kicsit talán megértem a viselkedését, hiszen megszöktem tőle, nem csoda, hogy most védeni akar, hogy ne tehessem meg ezt újra.
  - Vedd fel neki a telefont, meglátod, hogy semmi sem fog történni. - mondja lágyan. - Jobb lesz, ha túleszel rajta.
  Aprót bólintok, majd az asztalhoz lépek és leveszem róla a telefont. Amint a szobámba érek elhúzom a zöld gombot, majd a fülemhez nyomom a telefonom.
  - Tényleg felvetted végre azt az átkozott telefont? - hallom meg dühös hangját. - Csak, hogy tud nagyon mérges vagyok ebben a pillanatban rád. - jelenti ki. - Mi az, hogy én elutazom a szüleimhez és mire hazaérek az a hír fogad, hogy összejöttél Harryvel? Mond csak nekem ezt miért nem említetted egy szóval sem? Azt hittem, hogy a legjobb barátnők vagyunk és nem titkolózunk egymás előtt, bár ahogy látom, ez mára már megváltozott!
  - Ash... - suttogom, mire felsóhajt. Tudom, hogy haragszik rám, de azt is, hogy megnyugtatja őt, hogy hallja a hangom. - Sajnálom, hogy nem vettem fel és nem szóltam róla, de nem tudtam mit kéne tegyek. Mit mondtam volna, hogy összejöttem Harryvel, mert szerelmes vagyok belé?! Az lett volna az első dolgod, hogy gépre ülsz és egyenesen idejössz, hogy kifaggass, ha már nem ezt teszed.
  - Itthon vagyok, még. - vágja rá. - Igen talán ennyi is elég lett volna. Nem tudom Am, úgy érzem, már nem bízol meg bennem, csak azt nem értem, hogy mit tettem, hogy ezt érdemlem?!
  - Semmit sem tettél. - suttogom. - Csak egyszerűen nehéz volt róla beszélni. Most is az, de akkor még nehezebb volt. Nem akartam lelépni, de muszáj volt. Nem bírtam tovább ott. Nem tudtam a közelébe lenni, sem Niall szemébe nézni mindazok után, ami történt.
  - Mi történt, amikor megtudta? - lágyult el a hangja.
  - Kiborult. Ordítozott velem és nem akart még a közelembe sem lenni, amit megértettem, de mégis fájt. Pontosan tudom, hogy megérdemeltem a viselkedését, hiszen úgy voltam vele, hogy mást szerettem, de attól még nem esett jól, hogy úgy beszél velem, ahogy... viszont tegnap mindent megbeszéltünk és megpróbálja elfogadni a történteket. Nem lesz könnyű ezt mindketten tudjuk, de próbálkozni fog és tudom, hogy sikerül majd neki, nekem megbocsájtania idővel.
  - Megfog. Igaz nagyon aggódott érted, de tudom, hogy még annak ellenére is fontos vagy neki, amit tettél vele. Mi a helyzet Harryvel?
  - Miért kérded, ha te magad is tudod már?
  - Mert én tőled akarom hallani, nem pedig az újságokból. Tudni akarom, hogy mi történt pontosan és azt csak te mondhatod el nekem vagy ő, de inkább tőled akarom hallani.
  - Megjelent a munkahelyemen, aztán pedig minden a feje tetejére állt. Nem tudtam neki nemet mondani, pedig akartam. Abban reménykedtem, hogy hiába jönnek ide nem fogok velük találkozni, erre pedig pont abban a szállodában szálltak meg, ahol dolgoztam. Ash... vele vagyok. Szeretem és ő is szeret engem, azt akarja, hogy visszamenjek vele...
  - Még szép, hogy azt akarja és vissza is fogsz jönni, igaz?
  - Nem tudom. - sóhajtom. - Igazság szerint nem nagy kedvem van hozzá, de tudom, ha megkér rá nem fogok neki tudni ellent mondani, de abban biztos vagyok, hogy semmi sem lesz olyan, mint mielőtt elmentem. Nem akarok több esküvőt szervezni, még akkor sem, ha ez az életem célja.
  - Megértem, hogy ezt mondod. - szólal meg. - De tudnod kell, hogy ide bármikor visszajöhetsz és én tárt karokkal foglak várni téged. Lehet, hogy jól megszorongatlak, de azt csak azért lesz, mert titkolóztál előttem. Hiányzik a barátnőm. - vallja be.
  - Te is hiányzol nekem. Nem ígérem, hogy hamar hazamegyek, de azt tudnod kell, ha Harry menni fog akkor én is vele tartok majd.
  - Hát akkor abban fogok reménykedni, hogy hamar megunja a sok esőt és visszatér ide, ahová tartozik. - nevet fel. - És vele együtt, te is hazatérsz.
  Könnyebben ment, mint gondoltam. Nem mondom azt, hogy nem volt rám mérges, mert az volt, hallottam a hangján, de úgy érzem, hogy a dühét nem telefonon keresztül akarja tudtomra adni, hanem majd élőben, amire még van egy kis időm  felkészülni. Egy órán keresztül beszéltünk, míg végül meg nem érkezett Harry.
  - Nem is figyelsz rám. - morogja a nyakamba. - Mi jár a kis fejedben?
  - Csak Ashre gondoltam. - pillantok rá. - Alig várja, hogy találkozzon velem. - suttogom.
  - És te nem várod?
  - De, persze, hogy várom. Csak tudod én nem biztos, hogy vissza akarok menni abba a városba és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. - sóhajtom.
  - Ki mondta, hogy úgy kell tenned? - vonja fel a szemöldökét. - Semmit sem kell eltitkolni. Szerintem már így is mindenki tudja. Tudom, hogy nem lesz könnyű visszajönni oda, de sikerülni fog. Megteszed értem? - suttogja az ajkaimra, mire beleremegek.
  - Tudnék én neked valaha is nemet mondani? - kérdem átkarolva a nyakát.
  - Lehet, hogy tudnál, de sosem hagynám. - csókol meg. Ajkai mohón falják az enyémet. Semmi sem erőltet, bár érzem, hogy nem szeretne megállni a csóknál, de kénytelen lesz, mivel biztos lehet benne, hogy semmi sem fog történni, míg Dy alig pár méterrel arrébb van tőlünk. - Látogasd meg velem a szüleimet, holnap. - suttogja a fülembe, mielőtt újra lecsapna az ajkamra.