Epilógus

Sziasztok!

Hát ennyi lett volna ez a blog. Tudom, hogy rövid, lehetett volna hosszabb is, de úgy éreztem, hogy itt kell abbahagynom, mert a többi már csak erőltetés lenne. Csak remélni tudom, hogy tetszett nektek és nem bántátok meg, hogy olvastátok. Köszönöm, hogy velem voltatok és az utolsó percig bíztattatok. Valamikor a napokban érkezik egy búcsú is, ahol majd említek egy két dolgot, kérlek titeket olvassátok majd el. Jó olvasást!

-------------------------------------------

  A repülőről leszállva azonnal átjárta a testem a forróság, ugyanis a Nap hétágra sütött. Ebben a pár hónapban teljesen elszoktam a melegtől, hiszen Londonról ez nem igazán mondható el. De most, hogy újra itt vagyok beletelik majd egy kis időbe, mire hozzászokom. 

  A bőröndjeinket keresve megdermedtem. Rengeteg rajongó áll alig pár méterre tőlünk, akik minden bizonnyal a fiúk érkezését várják. Előre látom, hogy nem fogunk olyan hamar túljutni ezen a helyen, hiszen meg kell majd álljanak autogramot osztogatni és képeket készíteni. Én ezt nem bánom, csak még nem szoktam hozzá, de egy nap ez is meglesz Harrynek köszönhetően. 

  Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy sikerült rávennie arra, hogy visszajöjjek vele ebbe a városba. Ha rajtam múlt volna soha többet nem teszem be ide a lábam, de miatta képes voltam változtatni a döntésemen. Azok után, amit Anne mondott nekem, nem tudom elképzelni az életem a fia nélkül. Igaz csak pár napja vagyunk együtt, de nekem ez pár nap sokkal többet jelentett, mint azt bárki is el tudja képzelni. Megismertem őt. Találkoztam a családjával és megtudtam néhány gyermekkori történetet róla, amiket sosem fogok elfelejteni. 

  - Azt hiszem itt leragadunk egy ideig. - sóhajt fel Louis. - Pedig már annyira hiányzik Eleanor. 

  - Gondolj arra, hogy már csak pár perc és láthatod. - érintem meg a karját, mire rám mosolyog. - Biztos vagyok, hogy nem csak Ash vár itt engem, hanem titeket is a barátnőitek. - teszem hozzá.

  - Igen ebben igaza van, Perrie írt, hogy itt fog rám várni. - szólal meg Zayn. - Bár azt nem mondta, hogy a többiek is vele jönnek-e, de szerintem itt lesznek. 

  - Srácok akkor vessük magunkat a rajongóink közé. - szólal fel Harry. - Megleszel addig? - fordul felém. 

  - Persze, menjetek csak. Már nagyon várnak tieteket. - simítok végé az arcán.

  Nem siettem el a bőröndjeim keresését, mivel tudtam, hogy úgysem menekülhetünk el innen hamar. Magam után húzva kék bőröndöm indulok el Ash keresésére, akit szinte azonnal megpillantok az emberek között. 

  - Csak, hogy tud haragszom rád, de had öleljem meg a legjobb barátnőmet. - vont a karjai közé, mire én nevetve öleltem őt vissza. - Boldognak látszol. - suttogja.

  - Az is vagyok. - vágom rá. - Most már belátom, hogy nem kellett volna elmenekülnöm, de ha itt maradok lehet semmi sem így alakult volna. Tudom, hogy haragszol rám, de most itt vagyok nem lehet, hogy elfelejtjük ezt az egészet és onnan folytatjuk ahonnan abbahagytuk?

  - Dehogynem. - mosolyog rám. - Csak meg kell ígérned nekem, hogy többet nem teszel ilyet, nem lépsz le egy szó nélkül és elmondod nekem, ha valami nyomja a lelked.

  - Cserkészbecsszó! - emelem fel a kisujjam, mire ő nevetve láncolja össze az övével.

  - Nem csak Niall akadt ki miután elmentél, lehet, hogy nem mutatta annyira, mint ő, de Harry is szomorú volt. De ahogy most ránézek, nem is lehetne boldogabb. - néz a szemembe.

  - Tudod, így utólag talán kicsit örülök, hogy minden úgy történt, ahogy. Hiszen így ismerkedhettem meg vele, így szerethettem belé és így lehet boldog a hátralévő életemben. - pillantok a fiúk felé. - Niall is kezd megbocsájtani vagyis próbálkozik, hiszen a koncert után engem is megölelt, pedig nem hittem volna, hogy megteszi. 

  - Niall olyan, mint egy aranyos kölyökkutya, csak szeretetre vágyik, de mikor megbántják az nagyon tud neki fájni, viszont a kutyák sem annyira haragtartók, így szép lassan az ő mérge is elszáll. - vonja meg a vállát.

  - Én is abban reménykedem, meg persze abban is, hogy Harrynek is meg fog bocsájtani, mert nem akarom tönkretenni a barátságukat...

  - Ki kell nekem megbocsájtson? - ölel át hátulról, mire egy halk sikoly hagyja el az ajkaim. - Aranyos vagy, amikor megijedsz. - puszil a nyakamba. - Szia, Ash.

  - Helló. - int neki. - Am, már kérdezni akartam a szervezéshez is visszatérsz? - megvonom a vállam. - Erről még beszélünk később. - néz rám komolyan, majd elindul a többiek után. 

  Ezen még nem gondolkodtam, de nem akarok oda visszatérni. Valamiért azt érzem, nem igazán nekem való munka, már nem. Bár az is lehet, hogy egy nap meggondolom magam, de az biztosan nem most lesz. A kezemben lévő telefon rezegni kezdett. Dy írt, hogy reméli épségben megérkeztünk és nem feledkezem meg róla. Biztos lehet benne, hogy nem fogok, neki köszönhetem, hogy képes voltam tájékozódni Londonban.

  - Gyere menjünk. - kulcsolja össze az ujjainkat Harry, majd kezd kifelé húzni. - Ha a munkádhoz nem is térsz vissza, remélem egy nap a mi esküvőnket megszervezed. - suttogja a fülembe, mire megállok. - Szeretlek és komolyan gondoltam, amit az előbb mondtam. - csókol meg. 

  Nem érdekel, hogy mi lesz velünk, hogy most lőtte le a leánykérést, ha egyáltalán tervezett ilyet, de örülök, hogy ezen gondolkozik. Akár most ebben a percben is hozzámennék, de tudom, hogy nem lehet még túl korai és, mint szervezőnek sok dolgom lesz még benne. 

  Hallom a vakuk kattogását, de nem érdekel. Szorosan bújok hozzá és túrok a hajába. Hozzá kell szoknom, hogy mellette többet már nem lesz nyugodt életem, minden lépésem figyelni fogják, de nem érdekel. Ha ő itt van mellettem és szeret, amit tudom, hogy tesz, kibírok bármit. Kibírom, mert szeretem. Kibírom, mert nélküle nem tudnám elképzelni az életem. 

  Kézenfogva lépünk ki a hatalmas üvegajtón, az új életünk elé nézve...